Sci-fi filmek

MENÜ

A holnap határa

 

A holnap határa elsőként azzal írta be magát a történelemkönyvekbe, illetve a filmtörténelembe, hogy Tom Cruise nevével fémjelzett mivoltának ellenére – vagy éppen amiatt – közel 180 millió dolláros büdzséből készült el, ami a mai szuperprodukciók világában is elképesztően magas. Ebből kiindulva elég megdöbbentő, hogy kvázi szinte semmit sem hallottunk előzetesen a műről, és konkrétan a megjelenéskor is olyan nagy csend volt körülötte, hogy az valami hihetetlen. Mindezen felül nem vált belőle kultusz, sem más egyéb. Persze az óriási költségvetésnek azért meglett az eredménye, A holnap határa ugyanis elképesztően látványosra sikeredett, kijelenthető, hogy az utóbbi évek talán legmutatósabb műve lett belőle, azonban sem a tartalmat, sem a bevételt tekintve nem lett emlékezetes. Kifejezetten meglepő egyébként, hogy az egészen felemásra sikerült Feledés után Tom Cruise ismét egy sci-fivel próbálkozott, hiszen akár tetszik, akár nem, de hősünk már nincs éppenséggel pályafutásának csúcsán. Az új művét ráadásul szintén egy elég kétes hírnevű rendezővel álmodta meg, mégpedig a Borne-rejtélyt és a Mr. és Mrs. Smith-t is összefoltozott Doug Liman irányításával, akivel egy a Feledéshez egészen hasonló koncepciót álmodott meg, azonban a csavart ezúttal nem a Földünket megszálló földönkívüliek kvázi más irányultságú ténykedése jelenti, hiszen a főszereplő egy időhurokba kerül, aminek részeként újra át kell élnie azokat az eseményeket, csak minden alkalommal egy kicsit másképpen, míg végül a megoldást arra, hogy megszakítsa a hurkot.

 

A sztori középpontjába William Cage őrnagy, avagy Tom Cruise áll, aki egy tényleges harctéri múlttal és gyakorlattal szinte egyáltalán nem rendelkező, valójában csak egy a marketing terén jeleskedő katonatiszt – a szektás színész egyfajta öniróniája is lehetne –, aki a francia partvonalon az események véletlenségéből kifolyólag egy földönkívüli invázió kellős közepébe csöppen bele. Ki is robban az óriási ütközet, és a csata hevében természetesen nem is húzza túl sokáig, azonban miközben William az utolsókat rúgja a csatamezőn, meglepő módon nem a pokolban vagy a mennyországban ébred fel, hanem éppen ellenkezőleg, az előző napra ébred. És ez következik újra, meg újra, meg újra, meg még egyszer újra, hogy megélje és átélje az utolsó napját, aki egyre ügyesebb és egyre tapasztaltabbá válik, így elkezdi keresni a kiutat önnön végzetéből, hogy megmenekülhessen a csatában a biztos halál elől. Ebben az egyre kilátástalanabbnak tűnő küldetésben egyetlen ember segítségére számíthat, aki Rita Vrataski (Emily Blunt), akivel együtt megpróbálja átírni a saját, valamint látszólag az egész emberiség számára elrendelt sorsot. A mű koncepciója és sztorija egyébiránt egy japán ifjúsági regénynek az adaptálása, amely bár lehet, hogy írottan nagyon érdekes és izgalmas volt, és bár nem tűnik agyonhasználtnak, összességében újszerűnek sem. Legutóbb például éppen a Forráskódban láthattunk hasonlókat, de pontosan ez az alapötlet már a 2004-es Sakurazakában megjelent – akkor jó is volt –, de hasonlókat a Star Trek tévésorozatban is láthattunk már, sőt az 1993-as Idétlen időkig is meglepően hasonló alapokból dolgozott. Szerencsére A holnap határa nem annyira romantikus film, mint inkább egy kőkemény sci-fi akció, azért a hasonlóság így is elég mérvadó mindegyik felemlegetett hasonszőrű művel.

 

Persze azért a humor sem hiányzik a filmből, ami főként Bill Paxton, egy szarkasztikus főtörzsőrmester szerepeltetésének köszönhető, ami nemcsak nagyon jó poént volt, hanem egyfajta főhajtás is a színész előtt. Rajta és a két főszereplőn kívül a színészi játék tekintetében talán csak Brendan Gleesont, a nagydarab tábornokot lehetne kiemelni még, aki meglepően jól alakítja az antagonista és a hatalommániás hős közti karaktert. A színészek összességében hozzák azt a színvonalat, amit egy ilyen nagy költségvetésű filmtől elvárhatunk, összességében tehát semmi kivetnivalót nem találunk ebben, és ahogyan az ilyen moziknál, úgy persze az effekteket gyártó szakemberek is remekeltek. Habár tény, hogy a 3D-nek nem sok szerepe volt a moziban, összességében nélküle is nagyon szép, stimuláló és kellemesen festő helyszínek várnak ránk a kaotikus küzdelmek során, vagy például az invázió után porig rombolt városok láttán. Ha mindez nem lenne elég, a film még a dinamikus hangok tekintetében sem szenved hiányt, Christophe Beck ugyanis újfent nagyszerű, sőt zseniális és mindig helyénvaló dallamokkal kényezteti a fülünket. A pergő akció mellett pedig még a cselekmény is elég változatos ahhoz, hogy a néző egy pillanatig se unatkozzon, hiszen hiába éli át hősünk mindig ugyanazt a napot, összességében sosincs ismétlődés. A narráció tehát meglepően jó, a dinamika és a humor sem hiányzik belőle. Hogy ezek után mégis mi a gond vele?

 

Leginkább talán az, hogy eredetiségről és hasonlókról még csak ne is álmodjunk az alkotás kapcsán, hiszen folyamatos a plagizálás, gyakran elképesztően pofátlan nyúlásokkal is találkozhatunk, és nemcsak filmekből loptak – a Feledés többször is felbukkan –, de olyan áthallások is vannak benne, mint a normandiai partraszállás egyszerű és gusztustalan újrahasznosítása. Űrlényeket és idegen inváziót ugyanis már számtalanszor láthattunk a képernyőn, mint ahogyan az emberi képességeket gyakran drasztikusan megnövelő exoskeletonokat is, így most csak egyfajta újrakeverésről van szó. A holnap határa ugyanis nem más, mint egy tökéletes film abból a szempontból, hogy tökéletesen illeszkedik a hollywoodi blockbusterek elvárásainak határai közé, és bár az átlagból egy kicsit talán kiemeli a kellemes narráció, összességében semmivel sem nyújt többet, mint az utóbbi évek nagy költségvetésű akciófilmjei. Nyilván aki imádja a látványos és akciókban dúslakodó szuperprodukciókat és a casual sci-fit, az biztosan kedveli majd a végeredményt, de aki többre vágyik, az inkább maradjon a Star Wars-nál.

 


 

Csillagok között

 

Christopher Nolan az elmúlt egy évtized során egyre-másra készítette a legkülönfélébb típusú sikerfilmeket, mint amilyen például az Eredet vagy a Sötét Lovag trilógia volt, amelyek elég büdzsét termeltek számára ahhoz, hogy szinte bármit elkészíthessen, amihez csak kedve támad. Mivel köztudott, hogy régóta szeretett volna megalkotni egy epikus sci-fi sztorit, ezért idő kérdése volt, hogy mikor érkezik tőle egy olyan mű, mint a Csillagok között, amely a földi élet lehetséges hanyatlását állítja a középpontba, méghozzá egy testvére, Jonathan által papírra vetett sztorival kiegészítve. Ennek eredménye lett a Csillagok között, amivel érezhetően nem kellett visszafognia magát a Nolan tesóknak, hiszen a 165 millió dolláros költségvetés sem állt az útjukba. Ennek megfelelően csak maga a forgatókönyv több évnyi kemény munkával és tudományos alapossággal készült el, ami ha nem is lett tökéletes, de érződik rajta a munka és a fantáziadússág, hiszen így bizonyos szempontból egy igencsak korszakalkotó mozi lett a végeredmény, amelynek részeként az űrutazás után már nem csak a vágy, hanem a szükség is motivációt jelent. A fim sztorija valamikor a 21. század második felében játszódik, egy poszt-apokaliptikus világban, amelyet főként emberi tevékenységekre visszavezethető természeti katasztrófák idéztek elő, és amelyek révén a Föld teljesen lakhatatlanná kezdett válni. Az emberiség így a pusztulás szélére sodródik, azonban a Szaturnusz közelében megjelenik egy féreglyuk, amivel elérhető egy lakható bolygót, vagy akár bolygókat tartalmazó rendszer is egy másik galaxisban.

 

A történet főhőse Cooper (Matthew McConaughey), aki mérnökből és pilótából a szükségállapot révén nagyüzemi gabonatermesztővé vált, a gyermekeit édesapja segítségével, de jórészt egyedül nevelő édesapa lesz, akinek szembe kell néznie az óriási dilemmával, miszerint nemsokára talán örökre hátra kell hagynia kiemelten érzékeny és intelligens kislányát, valamint a gazdálkodás terén kiemelkedően teljesítő Tomot az emberiség megmentésének érdekében. Bár Cooperben rengeteg a kétely, mégis csatlakozik a Brand professzor (Michael Caine) által megálmodott küldetéshez, amelyben a prof tudós lányával, Ameliával (Anne Hathaway) és két másik szakértővel együtt elindulnak, hogy szerencsét próbáljanak a féreglyukon keresztül annak érdekében, hogy új élhető bolygót találhassanak, illetve megkezdhessék a Föld lakosságának átmenekítését egy új planétára. A cselekmény hallatán hiába igyekszünk, képtelenek vagyunk nem elvonatkoztatni az 1997-ben megjelent Kapcsolattól, amely már 1997-ben körüljárta egyszer ezt a témát, noha akkor nem féreglyukat, hanem egy különleges jármű megépítését hajtott az emberiség. További kapcsot jelent a sztoriban McConaughey szerepeltetése, aki a Kapcsolatban is felbukkant, noha ott nem az ő karakterére épült fel a film, hanem Jodie Fosterére. Most azonban Matt a központi karakter, aki nem véletlenül kapta meg az Oscar-díjat, hiszen igencsak figyelemreméltó alakítást nyújt, miközben a film többi tehetséges színésze és szakembere egyaránt tisztességesen helytáll, noha leginkább határozottan a színészi játék az, ami miatt évek, sőt évtizedek múltán is szívesen emlékszünk majd vissza a filmre. A Csillagok közt ugyanis bár egy sci-fi köntösbe bújtatott családi történet, ami felvonultatja az összes klisét, és bár a mellékszereplők többségének jelleme a film végéig is kibontatlan marad, összességében zseniális, amit a beválogatottak együttesen és külön-külön is előadnak.

 

Mivel epikus történetmesélésről beszélünk, ezért ne várjunk kifejezetten pergős cselekményt, sőt meglepően vontatott a film, amelyet kétes hatású dialógusok és monológok is beárnyékolnak, de Nolan ismét képes volt beleszőni a végeredménybe saját stílusát, aminek hála csavaros és izgalmas elbeszélés vár ránk. Habár ez sokaknak negatívum lehet, azért a mérleg pozitív oldalára sokkal több dolgot tudunk felsorakoztatni, hiszen a film például képes volt sci-fi jellege ellenére is megmaradni a tudományosság határain belül. Nincs álomgyár és fikció, a látottak teljesen elképzelhetetlenek lennének a valóságban is, miközben a Csillagok között mindezt elképesztően egyedi és realisztikus kép világgal igyekszik elénk tárni. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a film már a látvány szempontjából is egy igazi mérföldkő, elég csak a különféle természeti katasztrófák és jelenségek bemutatására gondolni, amelyeket soha korábban nem láthattunk még filmvásznon ilyen alapossággal. Érdekesség egyébként, hogy Nolan a tudományos vonalat annyira komolyan gondolta, hogy még egy elméleti fizikus is segítette a munkáját, és még nagyobb érdekesség, hogy ebből a célból azt a Kip Thorne-t kérte fel, aki már az 1997-es produkcióban is aktív volt. Mindez azért nagyszerű, mert így végre egy olyan filmet láthatunk, amelynek minden szava tudományosan megalapozott, és nem csak fikció, sőt a legújabb ismert elméleti és gyakorlati törvényekre épül fel.

 

Nolan persze nem csak ezen a téren igyekezett a realizmusra törekedni, hanem minden más tekintetben is, így például az űrhajók és az egyéb járművek esetében is igyekeztek olyan megoldásokat alkalmazni, amelyek a NASA kapcsán egyáltalán nem idegenek, sőt mi több, a CGI mellett nagyon sok valós trükkel dolgoztak, ami még tovább növeli ezt a hatást. Az már csak hab a tortán, hogy az elképesztő látvány és hatás – ami IMAX technológiával még hihetetlenebbé válik – Hans Zimmer zseniális filmzenéivel válik még teljesebbé, és tökéletessé, ha használhatom ezt a merész kifejezést. Merthogy a Csillagok között egy majdnem tökéletes sci-fi lett mind a megvalósítás, mind az élmény, mind a hihetőség tekintetében, és bár Nolan több klasszikusból is merített ötletet, ám összességében képes volt saját stílusát és rengeteg eredeti ötletet is belevenni ahhoz, hogy a műfajban egy klasszikus szülessen.

 


 

 

Star Trek: Mindenen túl

 

A Star Trek-sorozat minden kétséget kizáróan egy igazi sci-fi legenda, és kétségtelenül el kellene tördelni a kezét annak, aki úgy döntött, hogy újrakezdi az egészet. Ez a félnótás fajankó J.J. Abrams volt, aki 2009-ben újraindította a szériát, amelynek első újgenerációs epizódja nem is sikerült olyan rosszul, azonban ott és akkor meg kellett volna állni, a Sötétségben ugyanis egyenesen botrányos volt, de mivel sokan kajálták, ezért a harmadik rész sem volt kérdéses. Miután Abrams átpártolt a Star Wars-szériához – az áruló –, és ott rendezgetett az elmúlt időszakban, az új Star Trek filmet egy igazi veterán, a főként a Halálos iramban mozifilmek rendezőjeként elhíresült Justin Lin vette át, akivel kapcsolatban kizárólag azért lehettünk optimisták, mert ismert róla, hogy óriási Star Trek rajongó. Persze könnyű mindezt így leírni, az átmenet azonban nem ment simán, a baljós helyzetet pedig aggasztó jelenségek tették még problémásabbá. Először például a forgatókönyvvel akadt probléma, majd Roberto Orci teljesen visszalépett az írástól és a rendezői segítségtől, és bár a rajongók itt leállították volna a fenébe a munkálatokat, erre nyilván nem volt már lehetőség. Még tovább növelte bennünk a kétségeket, hogy a stúdió állítólagosan azért törölte az első forgatókönyv tervezetét, mert túlontúl old school Star Trekesnek találták – ami ugyebár a lehető legjobb dolog lett volna, ami a filmmel történik –, és attól tartottak, hogy a szélesebb közönséget nem tudják megfogni vele. Ennek hatására a film szinte teljesen ellentétes irányba csapott át, amit az első előzetes nyomatékosított, hiszen ezt követően rajongók ezrei támadtak fanyalgóan a készítők felé, mert nem egy akciófilmet vártak, hanem egy klasszikus sci-fi-t.

 

 

A Star Trek: Mindenen túl azonban összességében kisebb csalódást okozott, mint közvetlen elődje! Az Enterprise űrhajó ötéves küldetésének nagyjából a felénél jár, amelynek részeként az emberiség az űr olyan részeire merészkedik, amelyek teljesen ismeretlenek. A cél, hogy a Bolygók Egyesült Föderációja bővíthesse ismereteit és kapcsolatait, azonban ahogyan az várható volt, kis csapatunk egy olyan titokzatos és veszélyes ellenféllel találja szembe magát az ismeretlenben, amelynek legyőzése érdekében hőseinknek túl kell lendülniük eddigi korlátaikon is. Mivel a küldetés teljesen új, ennek megfelelően természetesen a főgonosz, avagy maga Krall (Idris Elba) is egy teljesen új szereplő, méghozzá egy a franchise történetében teljesen ismeretlen faj tagja, amellyel az Enterprise űrhajó legénységének meg kell küzdenie. A harcban azonban szerencsére nem csak ellenségekkel találkoznak, hanem újabb szövetségesekre is szert tesznek, hiszen felbukkan a színen Jaylah (Sophia Boutella), a Krall nép vezére sem éppen úgy képzeli el a jövőt, mert a mostani ellenség, és inkább hőseinknek segít. A filmben szintén óriási újdonságként jelenik meg egy Yorktown nevű, gigantikus méretekkel rendelkező űrbázis, amely a Föderáció egyik gyűjtőtégelyeként ugyan eléggé Star Wars-hangulatot varázsol a műbe, hiszen itt a fajok bemutatják, hogy képesek ők a békés együttélésre, amire azért is szükség volt, mert a Star Trek az ötvenedik évfordulóját ünnepli ezzel a filmmel. Ennek érdekében Yorktown-ban és általában az egész film alatt ötven különböző idegen létforma felbukkanását számolhatjuk meg a vásznon!

 

 

Ami a legtöbb Star Trek rajongónak talán örömet okozhat, hogy a film sztorija szerencsére már nem Kirk (Chris Pine) és Spock kapitány (Zachary Quinto) ellentmondásos kapcsolatára épít, aminek hála sokkal több idő és szerep jut a jelentéktelenebb karaktereknek is. Nyilván még mindig ők a főhősök, de most mindketten motivációs válságtól szenvednek, így Kirk főként édesapja emléke miatt, Spock pedig – SPOILER ALERT – idősebb énjének halából fakadóan, azonban kettejük sztorija csak a film elején és végén fut össze, ami jó döntés volt. Ezzel ugyani ski tudott bontakozni Bones (Karl Urban), és Scotty (Simon Pegg), akik egészen sajátos kis ízt és hangulatot varázsolnak a filmbe. Az más kérdés, hogy ők, és úgy általánosságban nagyon sok téma vagy csak részben, vagy egyáltalán nem kerül kibontásra a filmvásznon, ami különösen a főgonosz esetében tömérdek mennyiségű kérdést hagy előttünk. Értem én, hogy bele kellett férni az időkeretbe, de Krall karakterét a levegőben hagyni óriási balgaság volt. Mindeközben a sztori maga sem képes feltalálni a spanyolviaszt, olyannyira nem, hogy a próbálkozások és újdonságok ellenére is megmarad az evolucionizmus és a kooperáció szintjén, miközben a Föderációról továbbra sem tudunk meg semmit. Ez pedig baj, hiszen az új fajt leszámítva a Star Trek: Mindenen túl szinte semmit sem ad hozzá az univerzumhoz, sőt gyakran esik bele az önismétlés mocsarába.

 

 

Mivel a film nyilvánvalóan a fiatalabb korosztályt célozza meg, ezért nagy szerepet kap benne az akció és a vizualitás is, ami eléggé elnyomja a cselekményt, sőt mi több, ami miatt sokan élve temetnék el a rendezőt: a végeredmény gyakran még a tudományosságot is feláldozza annak érdekében, hogy elég mai és trendi maradhasson. Érdekes, hogy Lin ebbe belement rendezőként, hiszen ez nem egy klasszikus fanatikusra vall, annak ellenére sem, hogy a végeredmény összességében egy elég tisztességes iparos munka lett. Ami ráadásul még szórakoztató is lett úgy, hogy közben egy pillanatra sem másolja az elődöket, de mégis megpróbál hellyel-közzel tisztelegni előttük. A cselekmény ugyan néha leül, de képes fokozatosan építkezni és felpörgetni az eseményeket, miközben a látvány tekintetében is olyan pillanatok várnak ránk, amelyek kis túlzással majdhogynem mérföldkőnek tekinthetők. Persze az igazán keményvonalas rajongók ennek ellenére is komolyabban lógathatják az orrukat, hiszen őszintén szólva ez sem egy klasszikus Star Trek film, de a közvetlen elődhöz mérten sokkal jobb lett, sőt mi több, talán még a visszatérő epizódhoz képest is sokkal kellemesebb élményt garantál.

Asztali nézet